|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
Még egy lépés és akkor már másnak hívják!
Elmondhatom magamról, hogy tánciskolámnak
fiú gyermeke született, sőt jön a következő fiúcska is. Álljon itt
az a mesébe illő történet, mely szemem láttára alakult, cseperedett
és nőtte ki magát - legnagyobb örömömre - egy komoly kapcsolattá
tanítványaim, Irén és Sándor között. "Egy kora tavaszi napon
az autóm szélvédőjén találtam egy kis lapocskát. Mielőtt kidobtam
volna, észre vettem rajta egy nagy, harmincas számot. Egy tánciskola
szórólapja volt reklámszöveggel, amely táncolni hívott ENGEM,
AKI MÁR 30 ÉVES IS ELMÚLTAM. Nem hittem a szememnek, mert
arra bíztatott, hogy sohasem késő, bármikor el lehet kezdeni táncokat
tanulni, ugyanis nincs korhoz kötve. Ez a kis szórólap meggyőzött
arról, hogy vágjak bele a tánctanulásba 30 éves kor felett. Örömöm
határtalan volt, hisz ez idáig a tánc teljesen kimaradt az életemből,
csak álmaimban láttam magam táncolni. Hatalmas lelkesedéssel és
nagy izgalommal megjelentem az első táncórán. Akkor érdeklődőként
nem gondoltam, hogy végig ott maradok, így az információ megszerzése
után elköszöntem. A lépcsőn haladva lefelé megszólalt bennem egy
hang:
SÁNDOR
ÉS IRÉN
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||